Még a reggeli kávén sem voltam túl, még az éjjeli álmomat sem felejtettem el, amikor olvastam a hírt, hogy az Ariana Grande koncerten robbanás történt, és  zenéért rajongó fiatalok vesztették életüket. Nem a miért, hiszen az könnyen kikövetkeztethető, hanem sokkal inkább a hogyan kattogott a fejemben. Hogyan lehet mindez 2017-ben, amikor minden tudás az emberek rendelkezésére áll ahhoz, hogy békében éljük le az életünket, megtartva a mások szabadságát, tisztelve mások életét?

Napjainkban az emberek számára korlátlanok a lehetőségek. A lehetőségek arra, hogy megtalálják a számításaikat, hogy megtalálják önmagukat, hogy meggyógyítsák a bolygót, hogy mindenük meglegyen, ami az élethez feltétlenül szükséges, sőt, még annál több is. Olyan luxus például, mint az utazás távoli földrészekre, évszaktól függetlenül ehető gyümölcsök és zöldségek, síelni a sivatagban, kék színű vattacukrot enni, egy tenyérben elférő szerkezettel azonnali tudáshoz jutni. A technika az emberiség mellett áll. A fejlődése a mi fejlesztésünkre szolgál.

Az élet egy halálos betegség – olvastam valahol. Talán nem elég fejlett az emberiség, nem vagyunk érettek ahhoz a csodás tudáshoz, ami a kezünkben van? Ha belegondolok, hogy mi mindent tehetünk azért, hogy a békét segítsük, akkor azt gondolom, minden elmulasztott alkalom távolabb rúgja a béke labdáját előlünk. Ez az egyén felelőssége? Vajon megteszek minden tőlem telhetőt a béke népszerűsítéséért? Mindenki méltó az életre, mindenkinek szerepe van ezen a világon, de hiszem, hogy a szerep megválasztása az egyén hatásköre.

Családok hullnak szét, és nem csak a sajnálatos robbantás, robbantások miatt. Több évtizedet töltenek el egymás mellett emberek, és egyszer csak, vagy talán nem is hirtelen, hanem egy alvónak látszó folyamat után fellöknek mindent, és elpusztítják mindazt, amit megalkottak egykor.  Önmaguk szeretetére és védelmére hivatkozva. A távolodási folyamat soha sincs alvó módban.  Mindig tisztán megmutatkozik: a fintorban, a kinevetésben, a mellőzésben, a fanatizmusban, a megértés hiányában, az empátia hiányában, az izolációban, a megalázásban, a félelemben, a fájdalomban, az önszeretet hiányát pótolandó külső kapcsolatokban, az igazság mindenáron történő igazoltatásában.

Közünk van a békéhez.  Az élethez. A tisztelethez. A szeretethez. Ezekhez van igazán köze egy embernek. Mennyire és hogyan táplálom a béke iránti igényemet? Mit teszek azért, hogy béke legyen bennem, a családomban? Hogyan segítek abban, hogy mások is a békét tudják választani a háborgás helyett? Tudok-e csendben a háttérben maradni, ha nem értek egyet valakivel vagy rá akarom-e erőltetni az én elgondolásomat? Kemény kérdések.

A szeretetet, az egészséget, az örömöt, a lelkesedést, a nevetést, a bizalmat tartom az élet alapállapotának. Tiszta szívből kívánom, hogy mindenki megtalálja a saját szerepét az önmagában, a családjában, és a tágabb környezetében megélhető béke fenntartásában.

Akkor talán háttérbe szorulhat a kapzsiság, a hazugság, és a fanatizmus.

John Lennon Imagine című dala jut eszembe:

Képzeld el, hogy nincs mennyország
Könnyű, ha megpróbálod
Se pokol alattunk
Fölöttünk csak az ég
Képzeld el, hogy az összes ma élő ember

Képzeld el, hogy nincsenek országok
Nem nehéz
Semmiért nem kell ölni vagy meghalni
És nincs vallás se
Képzeld el, hogy az összes ember békében él
Talán azt mondod
Álmodozom, de nem vagyok egyedül
Remélem egy nap csatlakozol hozzánk
És a világ egy lesz majd

Képzeld el, hogy nincs tulajdon
Kíváncsi vagyok, el tudod-e
Se kapzsiság, se éhség
Egy emberi testvériség
Képzeld el, amint az összes ember megosztja a világot

Talán azt mondod
Álmodozom, de nem vagyok egyedül
Remélem egy nap csatlakozol hozzánk
És a világ egy lesz majd