Sok filmet láttam kamaszként, ifjú felnőttként. Akkoriban szakadt ránk az HBO, mint az egyetlen non-stop filmforrás. Előfordult, hogy iskolából hazaérve, a nap hátralévő részében háttértévézés gyanánt ömlött a szobámba mások története. A romantika kibontakozott a szappanoperákban, az akciófilmek pedig félelmekkel, borzalmakkal teli izgalmakat kínáltak. Miközben gyakran eltakartam a szemem a félelmet keltő jeleneteknél, reménnyel telve vártam, hogy győzni fog a jóság, és eltűnnek a gonoszok a Föld színéről. Többé-kevésbé ez így is történt. Nem mondom, hogy szorongás formájában nem kísértettek olykor éjjel is a nappal látott szörnyűségek, de valahogy úgy éreztem, hogy ezek a háborús, terroristákkal átszőtt történetek helyszínei messzire vannak tőlem. Akartam hinni, hogy ezek csak Hollywood mesterséges színfalai között találhatóak meg, és a világban minden rendben van.

Ma már nem így gondolom. A gyűlölet (is) jelen van szinte mindenhol. Elég bekapcsolni a tévét, és még csak a hírek időpontját sem kell kivárni. A filmekből, a tudósításokból, a délutáni show elemekből csak úgy dől a gyűlölet, a harag, a széthúzás. A családoknak egyre nagyobb erőfeszítést kell tenniük, hogy egyben maradjanak, hogy a szülők ne ragadjanak önsajnálatba, és minden reggel legyen erejük, motivációjuk és hitük felkelni az ágyból, elmenni dolgozni, és mosolyogni a gyerekeikre. Megmutatni számukra, hogy szabad hinni a világ jóságában. Különben mi másra nevelnénk őket?

A szeretet vagy a félelem generál feszültséget?

A világban sokan harcolnak. Vannak, akik „csak szavakkal”, míg mások romboló tettekkel. De mire megy az igazságával, ha nem lesz hol megélnie azt, ha utána magányos, beteg, sérült marad?

Az osztálytermekben gyakran bántják egymást a gyerekek. Ártatlan csúfolásnak szánt címkéket ragasztanak egymásra, amelyek levágásához legalább két évtized el fog telni, és addig a gyermek úgy nő fel, hogy ő egy megítélt, leértékelt egyede a társadalomnak. A házaspárok többsége neheztel egymásra, régről hozott sérelmeket gyűjtögetnek, és elégtételre vágynak, vagy lemondóan tekintenek a párkapcsolat értelmére. A nép a politikusokra vár. Arra, hogy jön valaki, van valaki, aki tálcán kínálja majd a megnyugtató megoldást. Lesz majd valaki, aki kimondja: Ne féljetek! Jó kezekben vagytok. És igazat is mond.

Számomra fontos Európa biztonsággal élhetősége, és úgy összességében, a világ békéje. Nem, nem vagyok szépségkirálynő, és ez nem egy jól hangzó, ám butácska kijelentés. Ember vagyok, aki békére és szeretetre vágyik. Anya vagyok, aki biztonságos környezetben szeretné nevelni a gyermekeit, aki a túlélés helyett a világ csodáit szeretné megmutatni a csillogó gyerekszempárnak, hogy soha ne féljen kibontakoztatni tehetségét, vállalni önmagát, élni az életét.

Ugyanakkor azt is tudom, hogy a béke az egyénben kezdődik. Akkor lép színre, ha mindenki önmagában, majd a családjában, később a tágabb környezetében is a béke és a szeretet mentén gondolkodik és cselekszik. Mindig van választásunk, hogy építeni akarunk magunk körül, vagy rombolni. Életet adni vagy elvenni.

Amíg mindenki csak mástól várja a kezdő lépés megtételét, addig esély sincs a biztonságos, békés együtt és egymás mellett élésre.

 

 

Hallgasd meg a podcast adásokat is!