vak.jpgMegáll az idő, amikor Dáviddal, a vak fiúval beszélgetek. Olyankor átértékelődik minden, amit az életről gondolok.

Az ember képes mérgelődni a politikai húzásokon, a legújabb technikai eszközök hiányán, vagy azért, mert nem jut számára megfelelő parkolóhely. Természetesnek vesszük, hogy hallunk, látunk, járunk, és beszélünk. Pedig nem az.

Pár hete az Intercityn ültem, talán Cegléd körül zötykölődött a vonat, amikor a mobilom a szokásos üzenetjelet pittyegte. Az egész napos programom után fáradtan, ám kíváncsian vettem kézbe a világgal összekapcsoló telefonomat. Üzenetet nem találtam, csak egy értesítést, hogy valaki kapcsolatba akar lépni velem. Valaki olyan, akit nem ismerek még, és az engedélyemre vár, hogy beszélhessünk.

Névről nem volt ismerős, ezért megnéztem a fiú adatlapját. Képről sem tűnt ismerősnek. Tovább kutattam, hogy megtudjam, ki lehet ez a bátor idegen. Annyit engedett láttatni az adatlapja, hogy a budapesti Vakok Intézetében tanul. Engedélyeztem az üzenetváltást.  Beszélgetni kezdtünk. Kérdeztem, hogyan tud velem kommunikálni, és elmesélte a folyamatot, ahogyan a hangfelismerő segíti őt. Engem pedig a YouTube-ról ismer, mert amikor rossz hangulatban volt, akkor meghallgatta a Hálával a rosszkedv ellen című anyagomat, és elhatározta, hogy beszélni fog velem.

Talán mondanom sem kell, hogy mit éreztem. Ez a fiatalember, aki nem látta még a lemenő nap gyönyörű színét, aki nem tud valós arcot társítani a hangokhoz, akinek soha nem volt része abban, ahogyan a szerelmesek tekintete mágnesként tartja egymást, aki nem látja, ahogyan az édesanyja beköti a cipőjét indulás előtt, Ő egy csodás ember, aki tanítómesterként van jelen a világban, aki vállalja önmagát mások előtt azért, hogy az, akivel kapcsolatba lép jobb ember lehessen. Mázlista vagyok, hogy Dávid rám talált.

A gépelések után ma lehetőségem volt beszélni vele. Ez a felemelő élmény sok mindent meghatározott a napomban, bennem. Kívül lefagyva, belül felmelegedve hallgattam azt, hogy miként oldja meg a városok közötti utazást egyedül. Minden szó büszkeséget sugárzott, de nem olyat, ami mások szemében akar többnek láttatni bennünket, hanem olyan minőségi formában, ami a lelkemet szólította meg. Nekem szólt. Rólam szólt. Engem tanított.

Miután vissza kellett mennie a kosárfonás órára, amiről megtudtam, hogy nem is olyan könnyű, mint gondolná az ember, letettük a telefont és csukott szemmel mosolyogtam. Megérintett az őszintesége, az élni akarása, a reményteljessége, a nyitottsága.

Verseket is ír, és megengedte, hogy az egyiket megmutassam az olvasóknak:

„A rendíthetetlen védelmező

Te megrendíthetetlen, megbabonázó
zabolázhatatlan
mennyei égi erő,
te földi csoda, te drága hölgy!
Kérve kérlek, jöjj el közénk,
és védelmezd két erős karoddal gyermekeinket!
Adj szeretetet és békét e meghajszolt,
agyonhajtott világnak!
Ha eljössz közénk és két erős,
rendíthetetlen karoddal átölelsz
és megvédesz minket, hidd el,
előbb – utóbb békét fog találni e
gyönyörű világ.”