A párkapcsolat indulásakor minden annyira idilli általában, hogy nem is gondolunk arra, hogy valaha ennek a csodás szakasznak vége lesz, és helyébe gyűlölködés, utálat, játszmák kerülnek. De ahogyan az idő telik, egyre több sérelem kerül a batyuba, változik a felek értékrendje, önértékelése, és az időtartam természete miatt bele kerül egy-két nehezebb élethelyzet, amelyeket úgy lenne jó megoldani, hogy az összetartozás, egymás tisztelete és szeretete megmaradjon.

Ha nincs minta előttünk, ha nincs önállóan gyűjtött megoldó készletünk, akkor bizony a konfliktusok, a nézőpontok különbözőségének el nem fogadásával, a szeretetnyelvek mellőzésével megrekedhet a kapcsolat, és hiány alakul ki. Nem érzik szeretve magukat a felek, és befészkeli magát a kétely, hogy vajon a megfelelő emberrel vannak-e kapcsolatban, vagy valaki mással könnyebb lenne-e az élet.

Ha ezen a vonalon nem tudnak továbbjutni, és nem találnak vissza önmagukhoz és egymáshoz a felek, akkor – ha van bátorságuk és hitük egy új érkezéséhez – elválnak, és külön folytatják tovább az életüket.

Az alábbiakban Rilla történetét olvashatjuk, megosztotta velem, velünk, hogy mi az, amit a válásából tanult, és talán mások számára segítségre lehet.

„Miklóssal tizenegy évet éltünk együtt, ebből kilencet házasságban, két gyermekünk van. Amikor összeházasodtunk, azt hittem, enyém a világ, ezzel a férfival megütöttem a főnyereményt. Ambiciózus volt, kedveskedett, nagyokat kirándultunk. Kitaláltuk, hogy összeházasodunk, hiszen minden jel arra mutatott, hogy mi ketten egymásnak vagyunk teremtve. Az esküvő mesés volt, nem sokkal később be is kopogott hozzánk a gólya. Boldogan vártuk, hogy család legyünk. A kisfiunk születése könnyű eset volt, minden a legnagyobb rendben zajlott. Az első hónapok nehézsége rányomta a kapcsolatra a bélyegét, a sok ébren töltött éjszaka, a hormonváltozások, az új, szokatlan szülői szerepben tévelygésben eltávolodtunk egymástól. De nem adtuk fel. Mikor a fiunk aludt, igyekeztünk minőségben eltölteni a szabad időnket, filmet néztünk, összebújtunk. A régi érzéseket, a nyugalmat, a pezsgést nem sikerült visszahozni, de egész jól szintre hoztuk a kapcsolatunkat.

Úgy gondoltuk, hogy egy kistesó projekt még közelebb fog hozni bennünket, hiszen amúgy sem terveztünk túl nagy korkülönbséget a gyermekek között. Gyorsan sikerrel jártunk, így a két fiú között csak pár év különbség van. Viszont a második terhesség nyűglődése, a két gyerekkel történő próbatételek, küzdések, kialvatlanság, még kevesebb közös idő már sokkal jobban eltávolított bennünket egymástól, mint az első baba utáni időszakban. Ma már tudom, hogy nem a gyerekek érkezése volt a gond, hanem az, hogy fogalmunk sem volt arról, miként maradhatunk meg önmagunknak a szülői szerepben. Játszmázni kezdtünk, egyre többet piszkáltuk egymást, és aki csak tehette, egyedül szervezett programot magának. Mígnem, ahogy az lenni szokott a sztorikban, megismerkedtem valakivel. Vele annyival nyugodtabb voltam, hogy elvágyódtam otthonról. A férjemmel csak a gyerekek ügyeiről beszéltünk már, nem értünk egymáshoz. Neki is lett valakije. Nem volt erőnk küzdeni egymásért. Elváltunk.

Amikor lezajlott a tárgyalás, és minden végére pontot tettünk, elmentünk egy „búcsúvacsorára”.  Beszélgettünk a múltról, arról, hogy mi hiányzott a kapcsolatunkból, ami miatt ide jutottunk. Hiányzott a csapatban gondolkodás, a szeretet kimutatása a másik felé, a hit, hogy a nehéz idők után egymásra találhatunk, és nem adtuk meg egymásnak a támaszt, amikor arra szükség volt, mert annyira el voltunk foglalva a saját nyomorunkkal, hogy eszünkbe sem jutott megmozdulni a társunkért. És oly sok ideje tartott már ez, hogy belefásultunk, megszoktuk, ez lett a normális létezési forma. Egészen addig, míg valaki mással meg nem éltük újra a bizsergést, az életet.

A válásom megmutatta nekem, hogy milyen, ha nem küzdök valamiért, ha nem működtetem azt. Ha nem kezdeményezek, hanem csak várok, elvárok. Megtanultam a leckét, és remélem, hogy a mostani kapcsolatomban már nem fogom elkövetni ezt a hibát, ha távolodni kezdünk.

Talán, ha hamarabb ráeszmélek, talán ha nem jön be a másik személy a képbe, ha a kettőnkbe vetett hitbe fektettük volna az energiánkat a háborgás és az elvárás helyett, akkor most is együtt lenne a család. Apa, anya, gyerekek… Hiszen szeretjük egymást a mai napig. De ezt a szeretetet elhomályosította a sebeink nyalogatása akkor, és nem éltük meg, nem fejlesztettük, nem építettünk rá.

Ma már másképp csinálnám, de a múltba vissza nem tudok menni. Így csak az az esélyem marad, hogy a jelenlegi kapcsolatomban másképp tegyek majd. Remélem sikerülni fog.”

 

Segítség a párkapcsolat működésének megértéséhez —->

Segítség önmagunk működésének megértéséhez —->

Segítség a megbocsátáshoz, az új szokások bevezetéséhez, a halogatás leküzdéséhez, a pozitív életszemlélet kialakításához, a vágyott élet felépítéséhez —>

Tanácsadás kérése —->

 

Hallgasd meg a podcast adásokat is!