Az elpazarolt időt senki nem adja vissza – Máté története (vendégírás)

kavezo.jpgTovábbra is szeretettel várom azokat a történeteket, amiket szívesen kiírnátok magatokból. Vagy azért, hogy így jobban a helyére kerüljön, vagy azért, hogy más olvasó felismerést szerezhessen általa. Most Máté levelét hoztam. Néha tényleg túl sokat várunk azért, hogy az egónkat félretéve kisimítsuk a kapcsolatunkat egy számunkra fontos emberrel. Van, akinek jut lehetősége később is a rendezésre, van, akinek sajnos nem.

“Nos, kezdeném a történetemet azzal, hogy még nem voltam iskolás sem, amikor a szüleim elváltak. Emlékeim nem nagyon vannak, de elmondások alapján ez engem nagyon megviselt. Édesanyámnál maradtam.

Ahogy teltek-múltak az évek, az apám az életem része volt ugyan, de nagyon sok olyan dolog kimaradt, ami egy normális apa-fia kapcsolatban van. Ez akkoriban bennem hol hiányérzetet és szomorúságot okozott, hol nem. Szituációfüggő volt. Hálás lehetek ugyanakkor, hiszen mindkét szülőm az életem része volt. Idővel hozzászoktam ehhez a szituációhoz, és természetessé vált számomra a kialakult helyzet.

Gyerekkoromban sokszor piszkáltak azért, mert az én szüleim nem élnek együtt – hiszen a többi gyerek többsége nem tudta, hogy milyen is ez /bár utólag azt mondom, hogy hála istennek, hogy nekik nem kell tudniuk/ és ez nekik idegen dolog volt- ezért nagyon sokszor extrán nehéz volt ezt kezelni.

Szerencsére a családom nagyszerűen helyt állt, azokat az “apás” dolgokat, amik kimaradtak az életemből, a két idősebb testvérem és édesanyánk próbálta pótolni. A legtöbb dolgot sikerült is. Nagyon jó nevelést kaptam, ezt kijelenthetem.

Az idő előrehaladtával egyre kevesebbet találkoztam apámmal és az új családjával –ezért, részben én, részben apám a ludas- mert már akkora voltam, hogy eldönthettem, hogy mikor találkozzam velük.

Szépen teltek-múltak az évek, elballagtam általános iskolából és leérettségiztem. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy megszereztem egy szakmát is. A középiskolás éveim közben elkezdtek ritkulni a találkozások apámékkal.

Történt két olyan dolog, amely alapjaiban megváltoztatta a kapcsolatomat apámmal. Az egyik egy veszekedés volt, melyet úgy éreztem, hogy nem odaillő módon kezelt, és a veszekedés forrásául szolgáló mondatait és tetteit sem éreztem jogosnak. A veszekedés után szinte egyáltalán nem is tartottuk a kapcsolatot. Ezek után visszajutott hozzám néhány olyan mondata, melyeket szintén nem éreztem jogosnak, az pedig csak hab volt a tortán, hogy ezeket mástól kellett visszahallanom.

Ezek után teljesen megszakítottam vele a kapcsolatot évekig.

Idő közben az egyik testvérem – apám oldaláról két kisebb testvérem van- az általános iskolai tanulmányai végéhez közeledett. Egyik nap megcsörrent a telefonom, apám hívott fel, hogy el tudnék-e menni a ballagására, mert a testvéremnek biztosan sokat jelentene. “Persze, ott leszek”-mondtam.

Egy nagyon jó kis napot töltöttem el velük, de mégsem tudtam elmozdulni legbelül abból az állapotból, hogy nem kerestem és nem is nagyon akartam, hogy találkozzunk. Azt éreztem, hogy egy jó nap volt, de ennyi. Aztán eltelt pár év úgy, hogy egyáltalán nem is tudtam róluk semmit. Közben az én életem is zajlott, ahogy kell. Sok dolog történt velem is.

A legutóbbi naptári év vége felé és a jelenlegi első pár hetében néhány általam jól -vagy kevésbé, de- ismert ember is elhunyt.  Ekkor rádöbbentem arra, hogy az idő mennyire fontos is. Az idő, mellyel ügyesen kell gazdálkodni, nem szabad elpazarolni, mert azt nem tudják visszaadni.

Elgondolkodtam rajta, hogy azokat az éveket, melyeket úgy töltöttem el, hogy semmit sem tudtam apámékról, nem kaphatom vissza. Ez nem biztos, hogy jó így. Keresni akartam, de nem tudtam, hogy hogyan s miként tegyem.

Eltelt egy pár hét és tudomásomra jutott, hogy apám “bajba” került. Olyan dologra kell gondolni, ami nem von maga után büntetést, sem pedig az egészsége nem volt veszélyben. A munkám okán lehetőségemben állt segíteni neki. Gondolkodás nélkül felkerestem, hisz mégis csak az apám, neki is köszönhető, hogy a világon vagyok, meg úgy egyébként is.

Felkerestem, megbeszéltük a dolgokat, tudtam neki segíteni és most újra beszélő viszonyban vagyunk. Ez nagyon jó érzés, mert elismerte ő is, hogy nem így kellett volna a dolgokat csinálni -azt is elmesélte, hogy ő is sokszor gondolt már rá, hogy felkeres, de ő sem tudta, hogyan is kezdjen neki- és így még sok-sok időnk van arra, hogy mindketten a másik életének részei legyünk és ez a tudat boldoggá, boldogabbá tesz.

Az én történetem lényege a megbocsátás, a család szeretete, a hibákból való tanulás és legfőként az időnk helyes beosztására fordított figyelem. Nem szabad elpazarolni az időnket, szeretni kell a családunk minden egyes tagját, ragaszkodni hozzájuk, mert fontos részei az életünknek.

Hálásnak kell lennünk azért amink van, mert lehetnénk sokkal, de sokkal “szegényebbek” is.”