Egyáltalán nem ritka jelenség, hogy valaki negyven körül ráeszmél arra, hogy nem érzi, nem találja önmagát. Eddigi élete során mindig valaki szokásához illeszkedve cselekedett, háttérbe helyezte magát, és ez által nem ismerte meg az őt segítő saját megoldásait sem. Évről évre robotpilóta üzemmódban működött. Ahogy tegnap volt, úgy történik a ma is. És így tovább.
Ám egyszer csak a lelke számon kéri, és ráeszmél arra, hogy nem tudja, ki is ő valójában. Nem tudja, hogyan szereti az életet, milyen szexuális érintkezésben érzi felszabadultnak magát, nem ismeri az életcélját, ürességet él meg belül, és így kívül, a mindennapokban is.
Amikor eljut valaki erre a pontra, hirtelen óriássá válhatnak a partnerének a hibái.
Milyen rendetlen! Soha egy jó szava nincs hozzám! Nem dicsér meg, nem ismer el engem! Nem is tudja, hogy mire vágyom, pedig már jó ideje együtt élünk! Ő egy érzéketlen fráter, pedig én mindent megtettem az elmúlt években, hogy a családnak jó legyen!
Pedig én mindent megtettem
És ez itt egy fontos megállapítás. Mindent megtettem… Egyrészt kérdéses számomra, hogy képesek vagyunk-e kimaxolni a lehetőségeinket, másrészt, mi van, ha valóban nagy erőfeszítést tettem a kapcsolatba, csak épp nem azokban a dolgokban, amiből a párom szeretve érzi magát, és ami megadja az én visszatöltődésemet, a szabadság-érzetemet? És vajon miért szorítottam háttérbe magam? Esetleg nem mertem nemet mondani? Vagy nem tudtam, hogy ha nem is vágyom arra, ami van, de mi az, amire pedig igen?
Ha én nem merem kifejezni magam, ha nem vállalom a konfliktusokat, ha nem szeretem és tisztelem magam, akkor azt hiába akarom a társam „nyakába varrni”, mert nem fog kijönni a várt végeredmény. Nem vállalok felelősséget abban, hogy nekem is részem van a helyzet kialakulásában.
Amikor nagyító alá esik a párom számomra kellemetlen viselkedése, akkor a legkönnyebb reakció az elfordulás. Mi sem egyszerűbb, mint kijelenteni, hogy a társam nem képes megváltozni, ellustult az évek alatt, nem szeret engem úgy, mint ahogyan én azt igényelném.
Ha szeretném önmagamat megtalálni, a saját csodálatosságomat kibontani és megélni, ahhoz nincs feltétlenül szükség válásra. Megismerhetem azt, aki vagyok az adott szituációk tükrében, a társamhoz való odafordulásomban, a gondolataim minőségében, a szeretetem kifejezésében.
Ha roppant mód idegesít a társam, akkor feltehetem azt a kérdést, hogy miért fáj, amit tesz? Milyen elvárásaim vannak, aminek a teljesítéséhez kötöm a szeretetemet? Magamtól várnék egy más jellegű viselkedést, mint eddig, vagy a társamnak kellene valamit másképp csinálnia, hogy én jól érezzem magam? Ha úgy ítélem meg, hogy a társamnak, akkor valószínű, hogy csak még idegesebb leszek, hiszen csak önmagamat irányíthatom. Csak a saját gondolataimnak vagyok az ura, és mint ekkora hatalommal rendelkező ember, meg tudom változtatni a körülöttem lévő dolgokhoz kapcsolódó nézőpontomat. Az új nézőpont megismerése pedig új cselekvésre késztethet engem, ami által könnyebb lesz kimozdulni a beleragadt közönybe, fásultságba, haragba.
Elnyom a társam
Vannak, akik azt mondják, hogy azért nem élték meg azt, akik ők valójában lehetnének, mert a társuk elnyomta őket. Lenézi az ötleteit, érezteti, hogy nem ért semmihez, nem kell senkinek. Ezt fájdalmas megélni, de rajtam múlik, hogy örökérvényű bélyegként magamra veszem-e ezt, vagy azt mondom, hogy ez a te álláspontod, megértem a félelmeidet mögötte. Én kipróbálom az elgondolásomat, és elindítom az üzleti vállalkozásomat, vagy elmegyek arra a nyelvtanfolyamra…stb. És nem dacból teszem, hanem azért, mert így leszek teljes, így leszek örömteli, vidám és energikus. Amiből a párkapcsolatunk is profitálni fog.
Kommunikálni, de hogyan?
Ha elhatározzuk, hogy másképp fogunk tenni dolgokat, mint ami eddig megszokott volt, akkor sok múlik azon, hogy miként kommunikáljuk azt a társunknak. Hibáztatjuk-e őt, ami miatt nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, vagy lelkesedve mesélünk arról, amit kigondoltunk. Ugyanis, akit támadnak, az védekezni fog, és lehet, hogy ő is a támadást használja legjobb védekezésnek. Így kialakul egy adok-kapok, aminek nagy valószínűséggel sértődés lesz a vége.
Nem kell, hogy így történjen. Könnyen lehet, hogy a társ egy ilyen helyzetben félteni kezdi a helyét, a szerelmét, a számára biztonságot adó eddigi kereteket. Ezért fontos, hogy a jelentkező konfliktust jól kezeljük, és biztosítsuk a társunkat a felől, hogy az önmagunk keresése nem jelenti azt, hogy egyben kizárjuk őt az életünkből, csak új szokásokat fogunk bevezetni, ami vélhetően mindkettőnk számára előnyökkel fog járni.
Ha segítségre van szükséged kommunikáció, önbizalom vagy párkapcsolat terén, kattints a további blogbejegyzésre!
Laskai Nelli
életöröm tréner, házassági tanácsadó
A Boldognak lenni című gyakorlati életmódkönyv szerzője