Ma a nyári szünetelő lányaimmal gondoltunk egyet és elmentünk Mártélyra. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt mennyire elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy egyedül összenyaláboljam a gyerekeket és elautózzunk csónakázni egyet. Csak úgy.
Régebben bizonytalan voltam e tekintetben, a helyzetben, magamban, hogy miként fogunk haladni a csónakkal, belepottyan-e valaki a vízbe, megoldom-e majd, ha valami vészhelyzet adódik.
Ezek mind a múltamból táplálkozó korlátozó hiedelmeimmé váltak.
Régi élmények korlátoznak
Gyermekkoromban sokat voltunk olyan üdülőhelyen, ahol csónakázni lehetett. Noha számos jó csónakázós történetnek voltam szereplője, mégis azok maradtak meg hangsúlyosan, melyek valami oknál fogva félelmet keltettek bennem.
Egyik alkalommal a nővérem és az unokatesóink indultunk meg egy csónakkal, és vízbe esett a lakatkulcs. Féltünk, hogy a nagyszülők megszidnak majd, ezért a tesóm, aki akkor talán 13-14 éves lehetett, bátran lemerült a mólónál a tó aljára, hogy megkeresse azt. Féltettem őt, és egyébként sem volt számomra bizalomgerjesztő az olyan víztömeg, melynek nem látok le az aljára. De ő bátor volt, és lemerült. Azt hiszem, nem találta meg, de nem is ez a lényeg. Még most is rossz érzés fog el, ha felidézem a történteket. Ebben az olvasatban a csónakázás = félelem.
Egy másik alkalommal a felnőttek vittek csónakázni bennünket. Több csónakkal mentünk, és az egyik – nem az, amelyikben én ültem – felborult, és láttam elmerülni őket. Szerencsére mindenki épségben feljött a víz alól, de ez az élmény (negatív, ha azt nézem, hogy felborultak, de pozitív, ha azt, hogy épségben előkerültek és visszafordították a csónakot is), szóval ezek az élmények erősen korlátoztak sokáig. Csónakázás = bizonytalanság = félelem.
És nem mondom azt sem, hogy nem kúsznak be most, felnőttként a tudatomba, ha kibérelem a csónakot.De. Bekúszik. Ilyenkor bennem zsigerből elindul a vészforgatókönyv, és óhatatlanul túlaggódva próbálok két lépéssel a gyerekeim mozdulata előtt járni, hogy minden lehetséges veszélyt kicselezzek. Szerencsére elég hamar észbe kapok, hogy ez egy régi minta, és elhatározom, hogy elengedem, felülírom, mert így, megfeszülve, aggódva, elveszem az örömteli élmény lehetőségét, ami ott kopogtat nálam, és ha tudna beszélni, ezt mondaná: Helló! Jöttem felülírni a rossz élményedet, és átírni biztonságos, nevetős tapasztalássá! Engedj be, kérlek!
Értsd meg miből táplálkozik, és nyiss új fejezetet!
Az utóbbi években odafigyelek, hogy minél hamarabb meghalljam ezt a hangocskát, és így, a jelenben maradva részese lehessek egy nagyszerű programnak a gyermekeimmel. Már csak azért is, hogy lehetőség szerint ne ragadjon rájuk a félős mintám. Kár lenne. Nem az ő valóságuk.
Örülök, hogy ezt az átfordítást ma is megléptem. Örülök, hogy bizalmat szavaztam magamnak, a gyermekeimnek, az Életnek.
A múlt elmúlt
A rossz élmények gyermekként értek, amikor nem volt akkora ráhatásom a történtekre, mint amennyire most van. Már felnőtt vagyok. A múlt elmúlt. Csak a most létezik.
Az életem irányítójaként örömteli élményben volt részem ma is, melyre szívesen fogunk a lányaimmal visszaemlékezni.
Kattints IDE a Boldognak Lenni könyvekért, melyek segítségedre vannak, ha szeretnél elengedni régi sérelmeket, önkorlátozó hiedelmeket, és végre a saját élményeidet teremtenéd meg. A könyvek a Berkeley Egyetem Boldogságot kutató professzorai által is elismert és ajánlott módszereket, gyakorlatokat tartalmaznak.
Kívánom, hogy TE is megtapasztald, hogy milyen az, amikor a saját világodat szerkeszted!
