A legnehezebb feladatot kapja az, akinek akkor kell hűnek maradni a hitéhez, a szemléletéhez, amikor annak a kellős közepébe rondít bele az élet.  Így jártam én is azon a reggelen. A telefonhívás után tudtam, éreztem, hogy ez a nap más lesz. Szomorú lesz. Azon a reggelen kávé helyett zokogást osztott az élet. Tengernyit. Aki átélte egy beteg kutya ápolását és mondta már meg gyermekének, hogy elment a család kutyája, az tudja, hogy miről beszélek, hogy milyen nyomorultul érzem most magam.

Hetek óta húzódott Szilvike – a kutyánk – betegsége.  Orvoshoz vittük, szeretgettük, kiszolgáltuk.  A beteg napjaiban megpróbáltunk minden szolgálatot visszaadni neki, amit tőle kaptunk. Minden szeretetet, önzetlenséget viszonozni, amit ő adott nekünk az elmúlt években.

Szilvikét – úgy kb. nyolc éve – menhelyről választotta ki a család. Bár kislány volt, de Szilveszternek nevezték el befogói, mert aznap találták az utcán kóborolva. Szegény utána is mindig nagyon félt a petárdák durranásától, meg a villámlástól, a mennydörgéstől, és a közeli lőtérről érkező zajoktól. Olyankor egyáltalán nem találta a helyét. Elveszett minden bizalma a világ iránt, és csak azt kereste, hogy hova bújhatna el, ahol nem bántja a fülét az óriási zaj.  Ahol nem lát semmit, és őt sem látják.

Ma már nem kell félnie. Tegnap elment tőlünk.

Már nem fáj neki a zaj. Mostantól csak az angyalok csengő-bongó édes hangját füleli. Talán azon a szörnyű reggelen mamája várta odafent egy hatalmas csonttal, amit csak neki tett félre, amióta elszakították tőle. De most már újra a testvéreivel együtt szaladgál, és lobogó fülekkel boldogan játszadozik a mamája körül.

Már nem fél, nem küzd a betegségével, nem keresi a helyét, nem szomorú. Mi azok vagyunk. Mi vagyunk azok. Lecsügged az ajkunk, bepárásodik a szemünk, valahányszor a teraszra tekintünk, de ő nincs ott, nem vár bennünket. Hiányoljuk az ugatását, ami mindig jelezte, ha valaki jár az utcánkban. Hiányzik az üdvözlése is, ha kilépünk a házból. Nincs több farkcsóválás és boldog szökdécselés. Legalább is mi már nem kapunk többet belőle.

Szilvike nagyon különleges kutyus volt. Tudott mosolyogni is. Minden nap tudtunkra adta, hogy mennyire szeret bennünket. Óriási hévvel és hangos ugatással védett az idegenektől. Sokat nevettünk rajta, vele, ahogyan felszedegette a lepotyogott gyümölcsöket, ahogyan a másik kutyussal játszottak, és a kislányaimmal is mindig együttműködött, csak azért, hogy aztán ők büszkén bemutathassák nekünk a betanított trükköket.  Tudta, hogy a kicsi gazdiknak ez milyen fontos. Mi pedig tapsoltunk és dicsértünk.

Tudom, hogy az elengedés kihagyhatatlan eleme az életnek. Önzés azt gondolni, hogy neki még maradnia kellett volna, vagy hogy jobban kellett volna küzdenie az életéért. Mert, ha ezt mondjuk, azzal őt hibáztatjuk. Az akkor rólunk szól, a mi kedvünkért történik. És annak, hogy ő befejezte nálunk a földi életét, annak róla kell szólnia. Ez az ő csodálatos története. Nem uralhatja a mi fájdalmunk, a mi akaratunk. Nincs jogunk beárnyékolni a lényének csodás ragyogását. Köszönünk mindent ennek a kutyusnak, amivel bearanyozta a napjainkat.

Mit tanultunk tőle?

Köszönjük neki, hogy mellette megtanultunk a természettel barátságban élni. Általa törődést tanultunk, kitartást, összetartást. Megtanultunk feltétel nélkül szeretni, és merni kimutatni azt. Az utolsó napjaiban megtanultunk hálásak lenni minden percért, megtanultuk értékelni amink van. A szenvedései által megmutatta nekünk az emberi oldalunkat. Azt, hogy milyen önzetlenek is tudunk lenni.  Benne, általa megláttuk a saját és családtagjaink jóságát.

Azt hittük, hogy mi teszünk jót neki, hogy életünk részévé válik, de ő az, aki ráncba szedett bennünket. Ő tanítani jött.  Remélem, hogy jó tanítványai voltunk és most odafent nagyon büszke ránk.

És bár elengedtük őt, de nagyon hiányzik.

Isten veled, drága Szilvike!

szilvikedraga.JPG