Létezik a békéhez vezető út?

Létezik a békéhez vezető út?

Néha rábukkanok olyan cikkekre, ahol arra biztatják az embereket, hogy ne erőltessék a pozitív gondolkodást, mert az káros, hiszen arra épül, hogy tagadd le a negatív körülményeidet, és csináld úgy, mintha minden rendben lenne. Ez pedig belső feszültséghez vezet majd és rosszabb állapotba kerülsz, mint voltál. Én sem javasolnám senkinek, hogy tegyen úgy, mintha nem lenne feje, és menjen olyan alacsony alagútba, ahol folyamatosan lehorzsolja a fejét. De szerintem nem erről beszélnek azok, akik a pozitív életszemlélet, a szeretetalapú életfelfogás, döntés és cselekvés mellett voksolnak.

Vannak, akik a saját keserűségüktől szenvedve akkor érzik komfortosnak az életet, ha minden olyan ember élete megbukik, akik jól érzik magukat úgy, hogy közben mégsem sértenek mást, miközben azon dolgoznak, hogy még több ember ismerje meg a saját belső békéjét, a nyugalmat, a szeretetteljes egymás felé fordulást.

Mert igen, ez egy munka. Önfejlesztés. Megtanulni látni, olvasni a sorok mögött, megtanulni pontosan és pozitívan kommunikálni, megismerni az építő gondolkodásmódot, és alkalmazni is azt. Megismerni másokat és türelmesnek lenni hozzájuk és magunkhoz, elfogadni azt, hogy mindenki hibázhat. Ez egy folyamat, mely energiát kíván. De jutalma is van.

Azt gondolom, hogy a békés világhoz vezető út képlete egyszerű. Nem könnyű, de egyszerű. A szülőknek óriási lehetőségük van arra, hogy olyan példát mutassanak, olyan utat láttassanak a gyermekükkel, amely nem az elszeparálódást, vagy az egocentrikusságot élteti, hanem a valós közösség építését, az egymás elfogadását, támogatását. De nem csak a szülőké a lehetőség, hanem mindenkié, aki él. Mindenki felelős azért, hogy mit gondol magáról, másokról, a világról, és mit tesz a mindennapokban. Épít vagy rombol?

Mindenkiben ott a béke és a szeretet vágya. A kérdés, hogy ismer-e olyan eszközt, módszert, utat, amivel ezt a vágyát betöltheti, úgy hogy közben nem sért vele másokat. Ha nem, akkor tesz-e azért, hogy megismerje.

Minden pillanatban hatással vagyunk a környezetünkre. Minden megnyilvánulásunkkal, az arcjátékunkkal, sőt, már a megjelenésünkkel is. Ezt lehet – és szerintem kell is – jóra is használni.

Nemrég beszéltem valakivel, aki azt mondta, hogy bár tudja, hogy másokra negatív hatással van az, amit tesz, de hát ő ilyen, ő attól végigviszi, amit eltervezett, már az ő szülei is ilyenek voltak. Talán nem tudja másképp látni a világot, talán nem akarja. A lényeg, hogy rombol. A saját pillanatnyi előnye sokkal fontosabb, és bár tudatában van annak, hogy ezzel másnak árt, de nem szempont számára, hogy a megfelelő megoldást válassza ki. Viszont, aki másnak árt, az magának is árt. Ha nem látjuk a békéhez vezető utat, teremtsük meg.

Nem versenyeznünk kell mással, hogy ki a szebb, a jobb, a gazdagabb. Elég lenne, ha arra törekednénk, hogy megismerjük önmagunkat, meglássuk a hiányosságainkat, és tegyünk azért, hogy amin tudunk, azon változtassunk, amin meg nem tudunk, azt elfogadjuk, és úgy építsük fel az életünket, hogy mégis a hasznunkra, vagy más hasznára váljon.

Sokan vágynak egy békésebb, élhetőbb világra, de nem veszik tudomásul, hogy a béke bennünk kezdődik. A szeretet bennünk van. A szavainkban, a mozdulatainkban, a cselekedeteinkben. Ami bennünk van, azt tudjuk továbbadni.

Szerintem nem érdemes veszni hagyni azt a világot, amiben élünk, amit a gyermekeinkre hagyunk. Pláne nem annak tudatában, hogy tehetnénk is azért, hogy jobb lehessen.