Miért kell kín és gyötrelem az összefogáshoz?

Miért kell kín és gyötrelem az összefogáshoz?

A hurrikánokról adott hírek kapcsán mindig nagyon hálás vagyok, hogy csak annyi a problémám, ami nem feszeget alapvető szükségleteket. Jó érzés látni, amikor a válságban, a pusztítás után összefognak emberek, hogy újraépítsék a környéket, lakhatóvá, élhetővé tegyék a sokszor a földdel egyenlővé vált lakóházakat. De felmerül bennem egy kérdés, hogy miért csak a nagy bajban tudják az emberek félretenni az egójukat, és válnak önzetlen segítséggé egymás számára?

Nem kell hurrikán sújtotta területre tévedni, elég csak megnézni a családi kapcsolatokat, a házasságokat. Teljesen elfogadott, hogy ha egy ember kiborul, depressziós, vagy egyszerűen csak összeroskad a problémáinak súlya alatt, akkor néhány ember felajánlja a segítségét. De miért csak az utolsó pillanatban?

Miért tűzoltásra játsszunk, és miért nem fektetünk hangsúlyt a prevencióra?

Ezt a kérdést feltették már az orvosok is, hiszen az egészség is egy olyan terület, ahol szintén ilyen-olyan okok miatt az emberek nem tartják szem előtt a megelőzés lehetőségét, de beszélhetnénk a környezetvédelemről is…

A tudatos gondolkodás a párkapcsolatban élők számára is igen hasznos lenne, noha jellemzően a házasságokban is akkor kezdenek el felocsúdni az felek, amikor már válás környéki állapotok állnak be. Viszont ott meg már nagyfokú tudatosság, önuralom és elszántság kell, hogy megmentsék a közösségüket. Amíg biztonságban érzik magukat, addig ki-kikacsintgatnak a kapcsolatból, ha nem is megcsalás szintjén. De minden kikacsintásnak számít, amit nem a kapcsolaton belül oldanak meg. Az egymástól elfordulás is. Ha csendben tűrve gyűjtögetik a sérelmeket egészen addig, míg az ki nem ömlik a batyu súlya által hasított lyukon. (Párkapcsolat újraépítő, frissítő technikákról az Összhangban lenni című könyvemben írtam).

Emberek vagyunk. Tele félelmekkel, kishitűséggel. Elvárunk, kompenzálunk, méregetünk. Az értékrendünk, a saját megítélésünk alapján. Pedig az ember csodálatos dolgokra képes a szeretet által. Csak szeretni kellene, annak tiszta, eredeti értelmében…

Milyen lenne az életünk, ha az összefogás a válság előtt állna be? Ha lenne egy jól működő stratégia arra, hogy nem csak élni hagyjuk (de olykor már ez is necces) egymást, de még segítünk is abban, hogy mindenki biztonságban, kényelemben, békében élhessen? Szerintem ez egy simán megvalósítható elképzelés. Mindenki képes arra, hogy tisztelje a másik embert, a természet teremtményeit. Az már más kérdés, hogy akarja-e.

Mindenesetre bízom abban, hogy egyre többen ismerik fel a valódi közösségek erejét, és szépen lassan háttérbe fog szorulni az online közösségek virtuális támogatása is. Mert az egy csalóka élet. Egy illúzió, ami fölött az ember uralkodik (látszatra). Ha nem tetszik, ami abban a térben történik, akkor megszólom, alázom a másikat, majd kikapcsolom a gépet abban a tudatban, hogy így nem hat rám. Mintha meg sem történt volna. De minden szónak súlya van a saját és a másik ember életében.

Bárcsak sose felejtkeznénk meg erről, és a mellékapcsolt tudatosságnak köszönhetően olyan szavakat használnánk, úgy tennénk, hogy az építően hasson a világ számára! Elkerülve minden olyan csapást, amit az ember képes megelőzni.

Az élet minden területén.