A párkapcsolatok nem működnek maguktól. Ha a két fél nem tesz semmit minden nap azért, hogy a társa szeretve érezze magát, ha nem fejezi ki a társa számára érezhető módon a szeretetét, akkor nem fog működni a kapcsolat. Hasonló eset, mint az, hogy attól, hogy belépek az edzőterembe, még nem leszek fitt. A puszta jelenlét nem olvaszt kilókat, nem növel izmokat ebben az esetben. Ugyanígy van a párkapcsolattal is. Csak azért, mert jelen vagyok benne, mert papírunk van róla, vagy kijelentettük, hogy együtt vagyunk, ettől még nem fog jól működni.
Tapasztalataim szerint viszont, ha nem építjük a kapcsolatunkat a tetteinkkel, akkor romboljuk azt, hiszen, ha nincs közelítés, akkor a stagnálás helyett a távolodás indul be.
A környezetemben található elégedetlen párkapcsolatokban többek között az alábbiakról számolnak be a felek:
- Mindent egyedül végzek otthon: gyerekek gondozása, házimunka, nagyszülők.
- Állandóan kontroll alatt vagyok. Mindig tudni akarja, hogy mit teszek, hol vagyok, mire gondolok. Nem hagy élni.
- Sose mutatja ki, hogy fontos vagyok számára. Minden olyan megszokott már.
- Nem vonzódom hozzá szexuálisan. Nincs semmi, ami miatt szeretkezni akarnék vele.
- Sokat dolgozom a családért. A napomba nem fér bele, hogy kitaláljam a gondolatait is.
Mindegyik esetben azt fogalmazták meg, hogy mi az, amit nem kapnak meg a társuktól: a segítséget, a szabadságot, a fontosság érzését, a vonzódást, a figyelmet. Ugyanakkor arról is beszámolnak, hogy a kapcsolat elején ezek a dolgok még jelen voltak.
Persze, hiszen akkor ösztönösen keresték azt a gesztust, amivel boldoggá tehették a társukat. Egyrészt, hogy ne menjen el máshoz a szerelmük, másrészt, mert a társ boldogsága a saját boldogságszintjükre is emelő hatással volt.
Igen ám, de amikor a birtoklásban biztosak vagyunk, amikor azt hisszük, hogy a társunk most már a miénk marad örökre, akkor már nem teperünk annyira, nem keressük a lehetőségeket, hogy minél jobban kifejezzük a ragaszkodásunkat. Minél jobban telik az idő a kapcsolatban, annál inkább gyűlik a sérelem a batyuban, ami aztán lelohasztja a vágyat, hogy a másik boldogságának előidézéséért tegyünk meg dolgokat.
És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy idővel az ember is változik. Más lesz a prioritás, az értékrend, a vágy, más jelenti a minőséget az életünkben. Ha nem történik meg egymás utánkövetése, újra és újra feltérképezése, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy a társunk megváltozott, és már semmi sem olyan, mint régen. Erről és az a problémás időszakból történő kievickélésből a Boldognak lenni könyvemben írtam.
Valahányszor nem teszünk gesztust a társunknak, nem építjük valamivel a kapcsolatot, akkor a távolodásra mondunk igent, mert az embert mindig éri valami hatás, valami, valaki felé mindig fordulni fog, és ha mindketten kint keresnek gyógyírt a bennük egyre bővülő üresség fájdalmának enyhítésére, ekkor az a párkapcsolat nehéz működését támogatja.
Az viszont jó hír, hogy amennyiben a felek elköteleződése megmarad egymás iránt, akkor a kapcsolat frissítése, újraépítése is megvalósítható.
