Vágyunk a boldog, tartós, hosszú kapcsolatra, ám ha megadatik, kevés ember mondja magát boldognak. Mi lehet az oka ennek?
Petra és János története is erről szól. A megismerkedésük után néhány hónappal már tisztán érezték, hogy együtt akarják leélni a hátralévő életüket. Hamarosan összeházasodtak, majd két gyermekük született. Bár nehéz volt átrázódni párból családdá, de egészen jól vették az akadályokat, alkalmazkodtak a családi életformához. Minél több energiát tettek abba, hogy jól működjenek, mint család, annál kevesebb fókusz jutott a párkapcsolatukra. Mindig volt valami projekt, amin dolgoztak. Egy nagyobb lakás, egy fiatalabb autó, nyaralások, közös élmények. Tizenév alatt kiépítették azt az életet, amire mindig is vágytak. És egyszer csak ott ültek egy tanácsadáson, mert azt érezték, hogy kiüresedett a párkapcsolatuk.
Mi lehet a baj, ha úgy tűnik, minden klappol?
Petra szerint nem most kezdődött a baj, csak most fogalmazta meg azt, hogy már oly régóta hiányzik neki valami, hogy már kétséges, vajon tényleg János-e az, akivel élni akar. János kissé értetlenül áll Petra kinyilatkozása előtt, mert bár érezte, hogy nem úgy töltődnek egymásból, mint a gyerekek előtt, de elkönyvelte, hogy a családi élet az arról szól, hogy most a gyerekekre koncentrálnak. Álmában sem gondolt arra, hogy Petra a válást kezdi el emlegetni.
Vádaskodás, hitetlenség
Amikor Petra előhozakodott Jánosnak a válással, akkor beindult egy vádaskodási folyamat. Legtöbbször arról beszéltek ingerülten, hogy ki mit mulasztott, vagy mi olyat tett, amivel a távolodás megkezdődött. Petra szerint János alig segített otthon, nem ismerte őt el, nem viselkedett úgy, hogy ő nőnek érezhesse magát. János pedig arra panaszkodott, hogy Petrának semmi nem volt elég jó, és az, hogy ő azért volt távol oly sokat, mert az anyagi feltételeket biztosította a család számára. A maradék szabadidejében tényleg sokat lazított otthon, de hát ő sem robot. Kell a kikapcsolódás.
A vádak elsorolása után mindketten hitetlenek lettek a közös jövő tekintetében.
Mi vezet a válásig? És onnan vissza?
Az önsimeret, a társismeret és a párkapcsolat működésének ismeretének a hiánya. Ha nem szélsőséges esetekről beszélünk, mert ott azért még számos erős ok felmerül. Ha valaki nem ismeri, hogy milyen sémák alapján reagál helyzetekre, akkor hajlamos lesz a másik felet okolni az érzéseiért. Ha nem ismerem a társam reakciójának sémáját, akkor előfordulhat, hogy félreértem azt, ami történik. Ha nem fogadom el, hogy a párkapcsolat magától sosem működik, csak akkor, ha azt mindketten működtetik, akkor egyszer csak az elhidegülést veszem észre, és azt gondolom, hogy a társam nem megfelelő a számomra.
De ide sorolhatjuk még:
- a szeretethiányt
- a kommunikációs problémákat
- a konfliktuskezelés hiányát
- a szexuális elakadást (bár ez már okozat)
- az önbecsülés hiányát
- a céltalanságot
- stb.
Az eltávolodás egy jelzés, hogy nem figyelünk oda egymásra a párkapcsolatban. Nagy kérdés szokott lenni, hogy mekkora az a távolság, ahonnan még vissza lehet találni egymáshoz. A tapasztalatom szerint, amikor a két fél elkezd magára, egymásra és a kapcsolatukra fókuszálni, akkor szép eredményeket érnek el, még akkor is, ha egyik félnél a hűtlenség gondolata felütötte a fejét.
Amire fókuszálunk, az előremozdul. Ha elengedek valamit, az eltávolodik. Ez teljesen igaz a párkapcsolatra is. Sokszor hallottam azt is pároktól, hogy már nem tudnak vágyni a másikra. Ez egy új kérdéskört indít el, aminek az alapja az, hogy képes vagyok-e más cimkét tenni a páromra, mint eddig. Többször megéltem már, hogy az, aki a lusta, semmirekellő férj volt, egy krízishelyzet hatására az a pasi lett, akit foggal-körömmel meg akart tartani a felesége. De láttam olyat is, hogy a feleség, akire már nem tudott nőként tekinteni a férje, egyszer csak kívánatos lett a férje szemében. Ezek nem mennek varázsütésre sajnos, az ilyen változásokért dolgozni kell mindkét félnek. Először fejben helyretenni a dolgokat, meghatározni a fókuszt, megérteni, hogy mi történik és célt kitűzve új szokásokat beemelni a mindennapokba.
Borítókép: Pexels.com