A napokban egy harmincas éveinek közepén járó hölggyel beszélgettem, aki arról panaszkodott, hogy az utóbbi hónapokban érthetetlenül rosszkedvű. Ha pozitív élmény éri, akkor sem repes, és eléggé begubózott szociális értelemben. Noha nincs igazán markáns oka a lehangoltságra, valahogy mégis így éli a napjait.
Számomra nem új dolog ezt hallani, sajnos. Több kliensem is említést tesz arról, hogy másként működik egy ideje, mint azelőtt.
Rosszkedvű vagyok, de nincs rá igazán okom…
Hónapokkal ezelőtt arról olvastam, hogy a pandémia miként változtatja meg a mentális állapotunkat. Pontosabban, a pandémia idején behozott viselkedéseink hogyan hatnak ránk. A konklúzió az volt, hogy ebben az időszakban a kontrollvesztett sodródás, a félelem bizonytalanságot eredményez, ami mentálisan gyengít bennünket, ahogyan az izoláció, a távolságtartás, a maszkhasználat, a fejünk felett meghozott és gyakran változó rendelkezések is. És természetesen a közösségi média fogyasztási szokásunk is hat ránk.
A megnövekedett közösségi média használat pedig egy kétélű eszköz. A kutatások során megkülönböztettek aktív és passzív közösségi média használót és a kétféle csoport megvizsgálása után arra jutottak, hogy az aktív használók köreiben csökkent a szorongás, míg a passzív közösségi média használók között egyre csak erősödött a szorongás érzése.
De most nézzük meg, ki az aktív és ki a passzív közösségi média használó!
Az aktív az, aki képeket oszt meg, és üzenetváltásokkal kommunikál másokkal. A folyamat lényege, hogy pozitív kapcsolódási élményt hozzon létre, amely hatására csökken a szorongás, a magány érzése.
A passzív használók azok, akik az online jelenlétük idejének háromnegyedében mások képeit nézték, hír főcímeket olvastak, görgették a hírfolyamot, ahelyett, hogy valóban kapcsolódtak volna másokhoz, témákhoz, célokhoz. Náluk emelkedett a szorongás-szint, növekedett a magány, elszigeteltség érzése.
A közösségi média használata egy megerősödő kapoccsá vált a pandémia idején, és úgy tűnik, ha helyesen használjuk, akkor a hasznunkra válik. Akkor emel bennünket, ha pozitív kapcsolódási élményt tudunk előhívni általa, azaz társat találunk, akivel megoszthatjuk a gondolatainkat, panaszainkat, együttérzést kapunk, a csoport tagjaként megéljük nem csak a valahova tartozás, hanem a „jó csapatban vagyok, rájuk mindig számíthatok” érzését.
Visszatérve, hogy ki miért mélabús, ha nincs rá oka…
Mit tegyél, ha téged is érint a címadó jelenség?
- A közösségi média használatodra érdemes ránézni. Kapcsolódni használod vagy mások kirakatba tett életéhez hasonlítod a sajátodat?
- Vannak barátaid? Olyanok, akik reagálnak az igényeidre? Megtartanak, ha épp kicsúszik a lábad alól a talaj? Biztonságos, bizalmi tér van közöttetek? Téged is érdekel az ő életük, a dilemmájuk, a sorsuk?
- Van valami elrendezetlen ügyed, ami miatt lelkifurdalásod van? Bűntudat mardos valami miatt?
- Mennyire járod a saját utadat? Szereted a munkádat, több leszel általa? Van hobbid? Teszel olyan tevékenységeket, ami közben elkap a FLOW?
- Tudsz elidőzni a jó pillanatoknál? Képes vagy kiélvezni a jelen pillanatot, vagy az agyad már száz más dolgon kattog és nincs időd megünnepelni, ha valami jó történik veled?
- Túlterhelt vagy? Sokkal több feladatot választasz magadnak, mint amennyire futja az energiádból, figyelmedből?
Szerintem nincs olyan, hogy valaki élete csak pozitív eseményekkel van teli, és nem csalódik, nem szomorú olykor. Nem tudunk mindig jól járni.
Az élet velejárója, mondhatnám benne van a pakliban, hogy az emberi kapcsolataink néha fájdalommal járnak, vagy hogy a tervünk nem mindig az elvárásunk szerint alakul. De ha minden nap emlékeztetjük magunkat arra, hogy ahhoz képest milyen szerencsések is vagyunk, akkor könnyebben elsajátítjuk azt a szokást, hogy rendszeresen megünnepeljük az életet, az életünket, a bennünket érő jó dolgokat, pillanatokat.
Ha pedig tényleg hálásak és emelkedett érzésekkel telve vagyunk, akkor kicsi az esélye annak, hogy ok nélkül rosszkedvűek legyünk.