Nem csak az emlékeinkben élnek tovább

agyertyaEgy fehér gyertyát kaptam tegnap ajándékba. Mielőtt elkezdtem ezt az írást, idetettem az asztalomra, és meggyújtottam. Az egyenletesen, egyenesen felfelé mutató lángja békés, szeretetteljes melegséget áraszt. A fényében meglátom az elment szeretteimet. Nyugodt, mély érzésekkel átszőtt mosolyra késztet. Ez a szeretet mosolya.

Mindenszentek és a Halottak napja idején a családi, baráti körünkből távozott szeretteinkre emlékezünk. Fájdalmas és egyben szép emlékezés ez. Fájdalmas, mert ezek a szeretett lelkek nincsenek már fizikailag velünk, és ezt nehéz elfogadni. Szép, mert ilyenkor kicsit részletesebben, érzelmekben gazdagabban idézzük fel a velük kapcsolatos élményeinket, mint egy átlagos hétköznapon.

Emlékszem, hogy gyermekkoromban mennyire féltem a haláltól. Csak annyit érzékeltem belőle, hogy ez valami titkos, mindenki számára fájdalmat és könnyeket hozó tragédia. A nagypapám halálával szembesültem először azzal, hogy mit is jelent ez számomra. Igazságtalannak és fenyegetőnek éreztem azt, hogy egyik nap még oda lehet bújni valakihez, még beszélni, nevetni lehet vele, azután pedig már örökre eltűnik az életemből. Igen, ezt éreztem, hogy a halállal valaki örökre eltűnik, megsemmisül, nincs tovább. És mindez ember által kontrollálhatatlanul.

Ahogy telt rajtam is az idő, sajnos egyre több halálesettel volt dolgom. Azért mondom így, mert ma már úgy tekintek a körülöttem bekövetkező tragédiákra, hogy az – az ő csodálatos életükön túl – számomra is megmutat valamit. Minden elvesztésben meghatározhatom önmagam, szinte arcul csap a jelen figyelmeztető keze, hogy kezdjek el végre igazán békében élni.

Ebben az évben néhány számomra kedves, szeretett ember lépett ki a földi létből. Ma már pontosan értem a rám hagyott üzenetüket. Ez az üzenet már nem szól arról, hogy sajnálkozva tekintsek rájuk, nem szól arról, hogy továbbvigyem a szenvedésüket. A szeretet örökre megmaradó erejéről szól. Arról, hogy bár fizikailag nem érintkezhetünk már velük, de mégis örökre velünk maradnak, továbbra is kísérnek az utunkon.

Nem csak az emlékeinkben őrizzük őket. Ha odafigyelünk, meglátjuk magunkban az ő mozdulataikat, meghalljuk szavainkban az ő szófordulataikat, felfedezhetjük gondolatainkban az ő tanításukat. És mindezt át is adhatjuk másoknak.

Aki megszületett, örökre halhatatlan marad. Szüleiben, gyermekeiben, unokáiban, társában, barátaiban.

Legyen béke velük!

 

Ez az írásom megjelent a Vásárhely 24 oldalán is.