boldognaklenni

Visszagondolva az elmúlt éveimre, soha nem kaptam meg könnyen, amire vágytam, de mindig valahogy részese lett az életemnek.  Mindig újabb és újabb dolgokat tapasztaltam meg, hogy aztán  tovább haladjak az utamon. Voltak meghatározó, sorsdöntő élményeim. Szomorú és nehéz helyzeteim. Köszöntöttem születésnapon, búcsúztattam temetésen. Örültem, ha szárnyaltam, sírtam, ha elbuktam. Mélység és magasság váltakozott, olykor túl nagy amplitúdóval.

Egy valamit jól megtanultam. A fény és az árnyék, a mélység és a magasság sosem jár egymás nélkül és/de mindkettő ideiglenesen van jelen az életemben. Éppen ezért rajtam múlik, hogy mit kezdek az életemmel, hogy mire váltom a jelenemet.

Én döntöm el, hogy háborogva, másokat leértékelve, vagy kedvesen nyilvánulok-e meg a környezetemben. Az utóbbinak sok pozitív hozadéka van. Ha megbánt valaki, akkor jól teszem, ha a cselekedetét bírálom, nem az embert. Mert nem tudhatom, hogy mit él vagy élt át, amikor engem bírált. Kétség nem fér hozzá, ezt nehéz megtartani. Nagy feladat.

Egyáltalán nem könnyű állva maradni, amikor kapjuk a pofonokat. De nem az számít, hogy mennyi csapást mérnek ránk, hanem, hogyha a földre kerülünk, akkor fel tudunk-e állni. Egyáltalán akarunk-e felállni vagy inkább szenvedünk az áldozat szerepében.

Ez bizony rajtunk múlik. A céljainkon, az elszántságunkon, azon, hogy milyennek szeretnénk látni önmagunkat. Ezek megfogalmazásával, az irányukba történő elmozdulással talpra tudunk állni.