marina

Az interneten sokszor kincsekre bukkan az ember. A napokban láttam Marina Abramović videóját. Ebben a kisfilmben Marina az egyik előadása során találkozik a szerelmével, akit kb. húsz éve nem látott.

Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre.

[embedplusvideo height=”240″ width=”300″ editlink=”http://bit.ly/1qNa0f4″ standard=”http://www.youtube.com/v/OS0Tg0IjCp4?fs=1″ vars=”ytid=OS0Tg0IjCp4&width=640&height=480&start=&stop=&rs=w&hd=0&autoplay=0&react=1&chapters=&notes=” id=”ep8195″ /]

Beszélgettem másokkal erről a videóról, és megdöbbentett, amikor az ismerőseim nem vállalták az érzéseiket.  Persze, most lehet mondani, hogy szimplán véleménykülönbségről van szó, de sokkal inkább úgy látom, hogy nem merik vállalni a meghatódottságot, azt ha megérinti őket más fájdalma, nyomorúsága vagy mérhetetlen öröme. Helyette inkább gúnyolódni vagy nevetni kezdenek, palástolva együttérzésüket.

Gyakran emlegetik, hogy valaki azért nem tud kialakítani jó párkapcsolatot, mert fél a kötődéstől. Fél attól, hogy szeressen és szeretve legyen, mert azt hiszi, hogy kiszolgáltatottá válik. Ha kimutatja érzéseit, akkor nyíltan kiadja magát a másiknak, aki adott esetben visszaélhet a bizalmával. Ezért inkább szingli vagy szerető szerepbe kerül, ahol kisebb az esély, hogy vállalnia kell az érzéseit, a gondolatait mások előtt.

Nem olyan nagy baj az, ha egy megható kisfilm, előadás vagy történet kapcsán újraélve a saját tapasztalatainkat, könnyezni kezdünk. Emberből vagyunk. Mi mindannyian.